Nagy Sándor makedón hadserege az ókor egyik legsikeresebb katonai gépezetévé vált, amely végül képes volt térdre kényszeríteni a hatalmas Perzsa Birodalmat. A sikerek alapjait azonban nem maga Alexandrosz, hanem apja, II. Philipposz makedón király teremtette meg. Ő alakította át a hadsereget olyan professzionális, szigorúan kiképzett és rendkívül fegyelmezett erővé, amelyben a híres makedón falanx erejét az elit lovasság gyorsaságával kombinálták. Nagy Sándor ezt a rendszert örökölte, majd saját hadvezéri képességeivel tökéletesítette – írja a GreekReporter.
A hadseregbe bekerülni korántsem volt egyszerű. Makedónia különböző területeinek lakosságszámuk alapján meghatározott számú katonát kellett biztosítaniuk a király számára, a jelentkezőket pedig fizikai és mentális alkalmasság alapján válogatták. A Greek Reporter szerint összesen mintegy 16 ezer falanxban harcoló gyalogosra volt szükség. A katonáktól még besorozásuk után is elvárták, hogy harmincéves korukig rendszeresen látogassák a gymnasionokat és folyamatosan edzésben tartsák magukat. A fizikailag alkalmatlanokat és az alkoholistákat kizárták, miközben földművesek, pásztorok, ácsok, kézművesek és más dolgozó rétegek tagjai is bekerülhettek a seregbe, ha megfeleltek a követelményeknek.
A kiválasztást rendkívül kemény kiképzés követte. A katonáknak először tökéletesen meg kellett tanulniuk fegyvereik használatát, ebben tapasztalt veteránok segítették őket. A gyalogság legfontosabb fegyvere a híres sarissa, a mintegy 4,5 méter hosszú makedón lándzsa volt. Használata komoly fizikai erőt és összehangoltságot követelt, különösen azért, mert a falanx csak akkor működött hatékonyan, ha katonák százai vagy ezrei szinte egyetlen szervezetként mozogtak. Ezért újra és újra begyakorolták az alakzat felvételét, a menetelést, az irányváltást és a harctéri manővereket. A parancsok megszegését büntették, a katonáktól pedig feltétlen fegyelmet és a király iránti hűséget követeltek.
A kiképzés azonban messze nem korlátozódott a falanxra. A makedón katonák gerelyhajítást, íjászatot, parittyázást és az ókori tüzérségi eszközök használatát is gyakorolták, emellett birkóztak és hosszú távokat futottak. II. Philipposz különösen nagy hangsúlyt helyezett az állóképességre. A gyalogosoknak lisztes zsákokkal a hátukon kellett hosszú meneteket teljesíteniük, hogy hozzászokjanak ahhoz, hogy hadjárat közben saját fegyvereiket, páncéljukat, élelmüket és felszerelésük jelentős részét maguk cipeljék. A forrás szerint a gyakorlómenetek akár 35 mérföldes, vagyis körülbelül 56 kilométeres távot is elérhettek.
Philipposz azt is felismerte, hogy nem elég egyetlen típusú terepen kiválóan harcolni. Katonáit síkságon, hegyvidéken és erdős területeken egyaránt gyakoroltatta, hogy hadjárat közben ne érhesse őket meglepetés. Ez később különösen fontossá vált Nagy Sándor számára, hiszen serege Görögországtól Egyiptomon és Perzsián keresztül egészen Indiáig jutott, miközben rendkívül eltérő éghajlati és földrajzi körülmények között kellett harcolnia.
Érdekes módon a katonák felkészítésének lelki és kulturális része is volt. A Greek Reporter szerint történeteket, dalokat és irodalmi műveket, köztük Homérosz Iliászát és Odüsszeiáját is felhasználták a katonák közötti összetartozás, a hazához és a királyhoz való hűség erősítésére. Az Iliász hősei egyszerre mutattak példát bajtársiasságból és bátorságból, miközben a történetek az önhittség, a bosszúvágy és a túlzott büszkeség veszélyeire is figyelmeztettek. A katonák egységes felszerelése és öltözete ugyancsak azt az érzést erősítette, hogy már nem pusztán saját településükhöz, hanem egy nagyobb közösséghez és mindenekelőtt a királyhoz tartoznak.
A makedón hadsereg másik félelmetes fegyvere a hetairoi, vagyis a „társak” elit lovassága volt. Tagjai a király közvetlen környezetéhez tartozó, gondosan kiválasztott harcosok voltak, akiknek kiképzése akár már 14 éves korban elkezdődhetett. A legjobb lovakat és kiváló fegyvereket kapták. Fő fegyverük a hosszú xyston döfőlándzsa volt, közelharcban pedig kopist vagy xiphost, vagyis különböző típusú kardokat használtak. Pajzsot általában nem viseltek, hogy lovon mozgékonyabbak maradjanak.
Ez a lovasság volt Nagy Sándor egyik legfontosabb ütőkártyája. A falanx hosszú sarissáival feltartóztatta és lekötötte az ellenséget, miközben a gyors lovasság megkereste a gyenge pontot, majd koncentrált rohammal próbálta eldönteni az ütközetet. A rendszer erejét tehát nem egyetlen „csodafegyver” adta, hanem az, hogy a különböző fegyvernemek összehangoltan működtek.
A Philipposz által végrehajtott reformok ereje már a Kr. e. 338-as khairóneiai csatában megmutatkozott, amikor a makedónok legyőzték az Athén és Théba vezette görög szövetséget. A csatában a mindössze 18 éves Nagy Sándor is fontos szerepet játszott. Néhány évvel később, amikor apja halála után trónra került, már egy olyan hadsereg állt rendelkezésére, amelyet éveken keresztül válogattak, edzettek és fegyelmeztek.
Nagy Sándor sikere tehát nem pusztán saját hadvezéri zsenialitásából fakadt. Egy II. Philipposz által felépített, professzionális katonai rendszerre támaszkodhatott, amelyben a fizikai állóképesség, a fegyelem, a fegyverek tökéletes ismerete, az alakzatban történő harc, a lovasság és gyalogság együttműködése, valamint a bajtársi összetartás egyaránt alapkövetelmény volt. Alexander ebből az örökségből építette fel azt a hadsereget, amellyel alig több mint egy évtized alatt az ókori világ addigi egyik legnagyobb birodalmát hozta létre.
