A Föld kontinensei folyamatos mozgásban vannak, és a tudósok szerint mintegy 200 millió év múlva ismét egyetlen hatalmas szárazfölddé állhatnak össze. A bolygón egykor létezett Pangea körülbelül 200 millió évvel ezelőtt kezdett feldarabolódni, a lemeztektonikai folyamatok azonban azóta sem álltak le. A kontinensek évente nagyjából másfél centimétert mozdulnak el, ami emberi léptékkel szinte észrevehetetlen, geológiai időskálán azonban elegendő ahhoz, hogy teljes óceánok tűnjenek el, új hegységek emelkedjenek ki, és végül egy új szuperkontinens szülessen. A kutatók szerint jelenleg négy fő forgatókönyv létezik arra, hogyan nézhet majd ki a jövő Földje – írta a Popular Mechanics.
Az egyik lehetőség a Novopangea kialakulása. Ebben a forgatókönyvben az Atlanti-óceán tovább szélesedik, miközben a Csendes-óceán fokozatosan bezárul. Észak- és Dél-Amerika így tovább távolodna Európától és Afrikától, majd végül összeütközne az észak felé mozgó Antarktisszal, később pedig Afrikával, Európával és Ázsiával. Ausztrália eközben Kelet-Ázsiához kapcsolódna, és az így létrejövő hatalmas szárazföld alkotná az „Új Pangeát”. Egy másik elképzelés, a Pangea Proxima szerint az Atlanti- és az Indiai-óceán kezdetben tovább növekedne, majd új szubdukciós zónák kialakulásával megfordulna a folyamat, a kontinensek pedig ismét egymás felé indulnának. A végeredmény egy gyűrűhöz hasonló szuperkontinens lehetne, amelynek közepén egy kisebb óceán maradna.
A harmadik változatot Auricának nevezik. Ennél egyszerre záródna be az Atlanti- és a Csendes-óceán, miközben az Indiai-óceán tovább nyílna. A hét kontinens végül az Egyenlítő térségében találkozna. João C. Duarte, a Lisszaboni Egyetem tektonikai kutatója ezt tartja az egyik legvalószínűbb forgatókönyvnek. A negyedik lehetőség az Amasia, amelynél az Atlanti- és a Csendes-óceán megmaradna, viszont a Jeges-tenger záródna be. Az Antarktisz kivételével a kontinensek észak felé vándorolnának, és végül az Északi-sark környékén egyesülnének.
A szuperkontinens kialakulása azonban nem pusztán a világtérképet változtatná meg. A kontinensek elhelyezkedése alapvetően befolyásolja az óceáni áramlatokat, a légkörzés rendszerét, a hőmérsékletet és a jégtakaró nagyságát. Kutatók háromdimenziós globális klímamodellekkel vizsgálták, mi történne az Aurica és az Amasia létrejötte után. A két forgatókönyv egészen eltérő Földet eredményezhet. Ha az Amasia valósulna meg, és a szárazföldek nagy része a sarkvidékek körül tömörülne, felborulhatna az óceánok jelenlegi hőszállító rendszere. A pólusok jelentősen lehűlhetnének, egész évben hatalmas jégtakaró boríthatná őket, a jég pedig egyre több napsugárzást verne vissza az űrbe, tovább erősítve a lehűlést.
A kutatók szerint egy ilyen, erősen eljegesedett Amasia szélsőséges esetben a szárazföldi élet szinte teljes eltűnéséhez vezethetne, miközben az óceánokban továbbra is fennmaradhatna az élet. Aurica ezzel szemben teljesen más világ lenne. Mivel az új szuperkontinens az Egyenlítő környékén helyezkedne el, a modellek alapján a Föld átlagosan mintegy három Celsius-fokkal lehetne melegebb a mainál. Hatalmas, meleg tengerparti területek, korallzátonyok és homokdűnék jöhetnének létre, miközben erős óceáni áramlatok alakulhatnának ki.
A melegebb forgatókönyv azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az élővilág biztonságban lenne. A kontinensek egyesülésével korábban elszigetelt fajok kerülnének egymással közvetlen versenyhelyzetbe, teljes ökoszisztémák rendeződnének át, és számos élőlény elveszíthetné megszokott élőhelyét. Duarte szerint ezért a következő szuperkontinens kialakulásakor tömeges kihalásokra is számítani lehet. A pontos következményeket ugyanakkor lehetetlen megjósolni, hiszen senki sem tudja, milyen növényzet borítja majd a Földet 200 millió év múlva, mennyi szén-dioxid kerül a légkörbe a vulkáni tevékenységből, vagy milyen lesz akkor a légkör és az óceánok összetétele.
A folyamat első jelei bizonyos értelemben már ma is láthatók. A kutatók különösen figyelik az etiópiai Dabbahu-hasadékot, ahol 2005-ben egy körülbelül 40 kilométer hosszú repedés nyílt meg a sivatagban. A térségben zajló tektonikai folyamatok hosszú távon egy új kontinentális szétválás részét képezhetik. Michael Way, a NASA Goddard Űrkutatási Intézetének kutatója szerint a Föld felszíne állandóan változik: hegységek emelkednek, vulkáni működés következtében új szigetek születnek, és a kőzetlemezek megállás nélkül vándorolnak. Vagyis elképzelhető, hogy már most egy hatalmas bolygószintű átalakulás kezdetén élünk, csak az emberi élet rövidsége miatt ebből gyakorlatilag semmit sem érzékelünk.
