A 20. század közepéig a Föld szerkezetéről alkotott elképzelések meglehetősen széttöredezettek voltak. A geológusok úgy vélték, hogy a kontinensek és az óceánok mozdulatlanok, a hegyek pedig a kéreg hűlés közbeni összenyomódásának eredményei. Csak az 1960-as években fogadta el a tudományos közösség a lemeztektonikát – a litoszférikus lemezek mozgását magyarázó elméletet – a geodinamika alapvető paradigmájaként.
Egy alternatív hipotézis a „táguló Föld” elmélete volt. Hívői azzal érveltek, hogy bolygónk fokozatosan tágul, ami állítólag a kontinensek eltávolodását okozza. Ez az elképzelés ellentétes volt a kontinensvándorlás elméletével, amely azt feltételezte, hogy a kontinensek egykor egyetlen szuperkontinenst, a Pangeát alkották, majd eltávolodtak egymástól. A táguló Föld elméletének hívei megjegyezték, hogy a kontinensek valóban „konvergálnak” egymás felé, de ezt azzal magyarázták, hogy a Föld korábban kisebb átmérőjű volt, és a szárazföld szinte teljes felszínét elfoglalta.
A tudomány fejlődésével azonban a tágulási hipotézis utat engedett a lemeztektonika elméletének. A modern geológiai és műholdas adatok azt mutatják, hogy a Föld nem tágul. Sőt, a bolygó évente veszít tömegéből – például a légkörének az űrbe való elvesztése miatt. Nem találtak még olyan reális energiaforrást, amely ilyen hatalmas tágulást táplálhatna.
Ennek eredményeként a tudományos közösség elvetette a táguló Föld hipotézisét. Ma áltudományos elméletnek tekintik, bár továbbra is támogatásra talál az egyes rajongók és az összeesküvés-elmélet hívők körében.
