Faludy György a 20. századi magyar irodalom egyik legkülönösebb, legszabadabb életű alakja volt: költő, író és műfordító, akinek életében szinte minden megtörtént, ami a század történelméhez hozzátartozott – emigráció, háború, diktatúra, börtön, kényszermunkatábor, újabb emigráció, majd hazatérés. 1910. szeptember 22-én született Budapesten, polgári családban. Bécsben, Berlinben, Párizsban és Grazban tanult, és már fiatalon rendkívüli műveltségre tett szert. Országosan az 1930-as években vált ismertté François Villon verseinek sajátos átköltéseivel. Ezek nem hagyományos, szó szerinti fordítások voltak: Faludy saját gondolatait, korának problémáit és saját költői hangját is beépítette a szövegekbe. Éppen ezért már ezek megjelenése is komoly irodalmi vitát váltott ki arról, meddig mehet el egy műfordító az eredeti mű átformálásában.
Zsidó származása és politikai nézetei miatt 1938-ban elhagyta Magyarországot. Párizsba ment, majd Franciaország német megszállása után Észak-Afrikán keresztül az Egyesült Államokba jutott. A második világháború alatt az amerikai hadseregben is szolgált. Családját közben tragédia érte: Magyarországon maradt húgát a nyilas terror idején a Dunába lőtték, Faludy Villon-kötetét pedig a nyilasok nyilvánosan elégették. A háború után, 1946-ban hazatért és a Népszavánál dolgozott, ám hamarosan az új kommunista rendszerrel is konfliktusba került. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, majd a recski kényszermunkatáborba került. Három évet töltött fogságban. Papír és írószer nélkül is verseket komponált, amelyeket saját és rabtársai emlékezetére bízott.
Életének ezt az időszakát később leghíresebb prózai művében, a Pokolbéli víg napjaimban is megörökítette. A memoár nemcsak Recsről szól, hanem Faludy kalandos életének jelentős részéről. A könyvet Londonban írta az 1960-as évek elején, és először külföldön jelent meg; Magyarországon sokáig tiltott műnek számított, majd 1987-ben szamizdatban vált hozzáférhetővé. A rendszerváltás után az egyik legismertebb magyar önéletrajzi mű lett.
1956-ban Faludy ismét elhagyta Magyarországot. Londonban az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője lett, később Firenzében és Máltán élt, majd 1967-ben Torontóban telepedett le. Kanadában és az Egyesült Államokban egyetemeken is tanított. Csak az 1980-as évek végén tért végleg haza Magyarországra. A rendszerváltás után valóságos irodalmi hírességgé vált: könyvei hatalmas példányszámban jelentek meg, rendszeresen szerepelt a sajtóban és a televízióban, 1994-ben pedig Kossuth-díjat kapott. 2006. szeptember 1-jén, 95 éves korában halt meg Budapesten.
Magánélete legalább olyan rendhagyó volt, mint irodalmi pályája. Faludy nyíltan beszélt arról, hogy nőkhöz és férfiakhoz egyaránt vonzódott, ami különösen az ő generációjában és a korabeli Magyarországon számított szokatlanul nyílt állásfoglalásnak. Élete során házasságai és hosszabb párkapcsolatai is voltak. Második felesége Szegő Zsuzsa újságíró volt, akit 1953-ban vett feleségül, és aki 1963-ban meghalt.
Életének egyik legismertebb és legtöbbet tárgyalt kapcsolata Eric Johnsonhoz, egy nála több évtizeddel fiatalabb amerikai férfihoz fűzte. Kapcsolatuk hosszú éveken át tartott, és Faludy soha nem próbálta teljesen elrejteni azt. Ez önmagában is szokatlan volt egy olyan korban, amikor Magyarországon a közélet ismert szereplői ritkán beszéltek ilyen nyíltan az azonos nemű kapcsolatokról. Faludy számára azonban a szexualitás és a szerelem alapvetően személyes szabadság kérdése volt, és verseiben, visszaemlékezéseiben is meglehetősen nyíltan írt erotikáról. Már korai költészetére is jellemző volt az erőteljes erotikus hang.
A közvéleményt azonban talán utolsó házasságával botránkoztatta meg a leginkább. Idős korában beleszeretett a nála körülbelül 65 évvel fiatalabb Kovács Fannyba. Faludy már elmúlt kilencvenéves, amikor kapcsolatuk országosan ismertté vált, és 2002-ben össze is házasodtak. A hatalmas korkülönbség miatt kapcsolatuk állandó témája lett a bulvársajtónak. Sokan kételkedtek a kapcsolat valódiságában, mások provokációnak vagy különcségnek tekintették, Faludy és Fanny azonban nyilvánosan vállalták egymást. A költő élete utolsó éveiben is feleségével jelent meg rendezvényeken; halálakor is házasok voltak. A korszak sajtója gyakran már nemcsak irodalmi nagyságként, hanem celebszerű figuraként is kezelte az idős költőt.
Faludy egyébként egész életében hajlamos volt arra, hogy sem a politikai, sem az erkölcsi, sem az irodalmi konvenciókat ne fogadja el automatikusan. Már a Villon-átköltések miatt azzal támadták, hogy túlságosan szabadon bánik az eredeti versekkel; politikai nézetei miatt két különböző diktatúra alatt is üldözötté vált; magánéletében pedig olyan dolgokról beszélt nyíltan, amelyekről kortársainak jelentős része hallgatott. Önéletrajzi műveiben ráadásul a szexualitástól a politikán át a börtönéletig rendkívül szókimondó volt. Ugyanakkor a Pokolbéli víg napjaimat nem érdemes minden részletében szó szerinti történelmi dokumentumként kezelni: az irodalomtörténeti kutatás rámutatott olyan epizódokra is, amelyeknél Faludy vélhetően irodalmilag átformálta saját élettörténetét.
Éppen ez teszi Faludy alakját ennyire nehezen besorolhatóvá. Egyszerre volt a 20. századi magyar történelem tanúja és szereplője, üldözött értelmiségi, világjáró emigráns, provokatív költő és idős korában médiaszemélyiség. Életének egyik alapelve a személyes szabadság volt, és ennek megfelelően élt akkor is, amikor ezzel politikai üldöztetést, társadalmi megbotránkozást vagy egyszerűen csak értetlenséget váltott ki.
