
Rendkívüli régészeti felfedezésről számoltak be Egyiptomban: műholdas radarfelvételek és korszerű földfelszín alatti vizsgálatok segítségével egy hatalmas, mintegy 2600 éves építmény maradványait azonosították a Nílus deltavidékén. A kutatók szerint a föld mélyén rejtőző komplexum akár egy ősi templom vagy monumentális sírépítmény is lehetett. A felfedezés azonban nemcsak az épület mérete miatt különleges, hanem azért is, mert az egyiptomi építők olyan alapozási megoldást alkalmazhattak, amelynek működési elve a modern építészetben is ismert.
A kutatás helyszíne az ókori Buto városa, amelyet ma Tell el-Fara’in néven ismernek. A Nílus északnyugati deltavidékén fekvő település egykor Alsó-Egyiptom egyik legfontosabb vallási központja volt. Különösen nagy tisztelet övezte itt Uadzsetet, a kobraként ábrázolt istennőt, akit Alsó-Egyiptom védelmezőjének tartottak. A város története egészen az időszámításunk előtti negyedik évezredig nyúlik vissza, és a település még a korai iszlám korszakban, a 7. században is lakott volt.
Az évezredek során Butót többször átépítették, egyes részeit lerombolták, majd újabb épületeket emeltek a korábbiak fölé. Ennek következtében a város történelmének különböző korszakai egymásra rakódott régészeti rétegekben maradtak fenn. A legősibb építmények feltárása azonban rendkívül nehéz, mivel vastag agyagos üledék és magas talajvízszint akadályozza a hagyományos ásatásokat.
A tudósok ezért úgy döntöttek, hogy a földfelszín megbontása előtt az űrből próbálják feltérképezni a területet. Az Európai Űrügynökség Sentinel–1 műholdjának radarfelvételeit elemezték, amelyek segítségével a felszín olyan eltéréseit is észlelni lehet, amelyek a mélyben húzódó régészeti maradványokra utalhatnak.
A vizsgálatok során egy körülbelül 128 méter hosszú és 62 méter széles, ovális alakú rendellenességet azonosítottak. A hatalmas terület nagysága megközelíti egy futballpálya méretét, ami arra utalt, hogy nem egyszerű lakóépületről, hanem jelentős kiterjedésű ókori komplexumról lehet szó.
A műholdas adatok ellenőrzésére a kutatók elektromos ellenállás-tomográfiát alkalmaztak. A módszer során elektródákat helyeznek a talajba, majd megmérik, hogyan vezetik az elektromos áramot a különböző földrétegek. Az így kapott adatokból háromdimenziós képet lehet alkotni a felszín alatti szerkezetekről, és elkülöníthetők például az agyagos üledékek, a homokrétegek és az egykori falak maradványai.
Az eredmények igazolták a kutatók feltételezését. A felszín alatti első három méteren elsősorban a későbbi, Ptolemaiosz-kori és római időszakból származó kerámiatöredékeket, mészkődarabokat és építési törmeléket azonosítottak. Három és hat méter közötti mélységben azonban egy jóval régebbi, nagyméretű vályogtégla-építmény körvonalai rajzolódtak ki.
A szakemberek az épületet az ókori Egyiptom XXVI. dinasztiájának, vagyis a szaiszi korszaknak az idejére datálták. Ez az időszak nagyjából időszámításunk előtt 688 és 525 közé tehető, amikor Egyiptomban jelentős vallási és kulturális megújulás zajlott. A fáraók számos ősi szentélyt helyreállítottak, új templomokat építettek, és igyekeztek megerősíteni az egyiptomi hagyományokat.
A felfedezés egyik legérdekesebb részlete azonban még mélyebben, hat-hét méterrel a felszín alatt rejtőzött. A kutatók egy szokatlanul vastag, tiszta homokréteget találtak közvetlenül az épület alapjai alatt. Feltételezésük szerint ezt az ókori építőmesterek szándékosan helyezték el, hogy stabilabb alapot biztosítsanak a hatalmas építménynek.
A Nílus deltavidékének agyagos talaja ugyanis komoly kihívást jelent az építkezések során. A nedves agyag megduzzad, kiszáradáskor pedig összezsugorodik, ami hosszú távon az épületek megsüllyedéséhez vagy falainak megrepedéséhez vezethet. A homokréteg ezzel szemben segíthetett egyenletesebben elosztani az épület súlyát, és javíthatta a vízelvezetést. A kutatók szerint az ókori egyiptomiak ezzel lényegében ugyanazt az alapelvet alkalmazhatták, amelyet a modern mérnökök is használnak a kedvezőtlen talajviszonyokra épített létesítményeknél.
A műszeres vizsgálatok eredményeit egy kisebb, mintegy 100 négyzetméteres próbafeltárás is megerősítette. A régészek vastag vályogtéglafalakat, valamint vallási szertartásokhoz kapcsolódó tárgyakat találtak. Előkerültek többek között olyan kis szobrocskák, amelyeket az ókori egyiptomiak gyakran helyeztek sírokba, hogy a túlvilágon szolgálják az elhunytakat. Egy mészkőoltár és egy Thot istenhez köthető páviánfigura szintén arra utal, hogy a terület vallási jelentőséggel bírhatott.
Ezek a leletek azonban egyelőre nem bizonyítják, hogy pontosan milyen rendeltetésű volt a hatalmas épület. A kutatók szerint lehetett templom, papi lakóépület vagy akár nagyméretű sírépítmény is. A végleges választ csak további ásatások adhatják meg.
A felfedezés ugyanakkor egy még izgalmasabb lehetőséget is felvet. A tudósok szerint a már ismert templom mellett egy második, eddig teljesen feltáratlan szentély is rejtőzhet a vastag agyagréteg alatt. Ennek igazolásához a következő kutatási szakaszban mélyebbre hatoló geofizikai vizsgálatokat terveznek.
Az eredményeket az Acta Geophysica tudományos folyóiratban publikálták 2026 márciusában, a felfedezés részleteiről pedig november elején számolt be a nemzetközi sajtó. A kutatás jelentősége túlmutat az egyiptomi régészeten: a műholdas megfigyelés és a földfelszín alatti képalkotás kombinációja más ősi települések vizsgálatánál is lehetővé teheti, hogy a régészek pontosabban meghatározzák, hol érdemes ásatásokat kezdeni.
A Butóban azonosított 2600 éves építmény így nemcsak az ókori egyiptomi építészet fejlettségéről árulkodik, hanem arra is emlékeztet, hogy a Nílus deltavidékének mélyén még számos felfedezetlen történelmi emlék várhat a kutatókra. Könnyen elképzelhető, hogy a most azonosított komplexum csupán egy sokkal nagyobb, föld alá temetett ókori városrész egyik épülete.

















